Az egyedüllét olybá tűnik, akár a halál. Egy bizonyos értelemben az is; halál; annak a személyiségnek a halála, amelyet a tömegben magadra öltöttél. Ezt másoktól kaptad. Abban a pillanatban, hogy magad mögött hagyod a tömeget, a személyiségedet is magad mögött hagyod. A tömegben pontosan tudod, ki vagy. Tudod a nevedet, tudod, milyen végzettségekkel rendelkezel, tudod a foglalkozásodat, minden adatot tudsz, ami az útleveled vagy a személyi igazolványod kiállításához kell. De abban a pillanatban, hogy kilépsz a tömegből, hová lesz az identitásod, ki vagy? Hirtelen rádöbbensz, hogy nem a neved vagy - azt csak kaptad.

.................................................................

Az egyedüllét csendje olyan, mint a csend a víz alatt. Mintha mélyen a felszín alatt úszna az ember, fülében csak a vére dobol, és néha, ha megcsörren a telefon, kiemelkedhet végre levegőért. De minél ritkábban csörren meg, annál ritkábban jut levegőhöz. Ezt a súlyos csöndet nem oldja sem rádió, sem tévé hangja, csak egy másik hús–vér ember közelsége hozhat megkönnyebbülést.

.................................................................

Ha csak önmagamban hiszek, de a felém nyújtott kezekben nem: lezuhanok. (...) Rossz egyedüllét az, amikor senkiben sem bízunk. Ez a terméketlen, rideg csontmagány. A sivár egyedüllét.