Nem kell víz ahhoz, hogy érzed… Süllyedsz..

Úgy érzem az első nagyobb csalódás után már bármit kibírunk. Rájövünk, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne pótolni és elfelejteni. Idővel arra is rájövünk, hogy nem vehetjük magától értődőnek, ha valaki mellettünk van, mert bármikor elmehet. Ahogy mi is bármikor tovább léphetünk. És amit még megtanultam az első nagyobb fájdalomból az az, hogy értékelni kell a másikat! Nagyon kell értékelni. Nem szabad valaminek annyira hétköznapivá válnia, hogy ne küzdjünk érte! A mosolyokért, a szerelemért, a szép szavakért, a boldogságért - ezekért megéri küzdeni.

Ne akard megmondani, hogy ki kell, hogy ki varázsolja majd el a szíved, mert aztán jön valaki, aki szöges ellentéte annak, amire eddig vágytál, és mégis megmutatja, hogy képes vagy érezni, megnyílni, és akarni. Akarni a boldogságot, az egyensúlyt, a másikat, valamit, ami talán eddig ilyen minőségben meg sem mutatkozhatott volna az életedben, ha épp nincs ő.

Ha valódi érzelmeid vannak valaki iránt, nem taszíthatod le őket egy mély, sötét verembe, reménykedve, hogy elmúlnak. Együtt kell élned velük.

Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.

Érzések kellenek. Legyen benne valami, fogjon meg, érintse meg a szívemet, és izgalmassá válik. Tegye az ellenkezőjét, és elsétálok mellette. Nem érdekel, nincs energiám arra, aki nem tud pillanatot teremteni.

Nem az, hogy mit érzek irántad; Hanem az, hogy mit nem érzek más iránt, de irántad igen.

Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást. Mi nők, meg főleg. Mert mi kell nekünk.. Csak az, ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre.. Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.

Néha csak úgy összeállnak a pontok. Látod, hogy mi miért történt, hogy miért kaptad a pofont, hogy miért akkor és ott tört darabokra a szíved, vagy hogy miért vagy most egyedül. Látsz mindent, és értesz. Érted, hogy miért fájt, hogy miért zokogtál, hogy miért gondoltad, hogy nem fog menni. De. Ment. És megy és menni is fog, mert nincs más dolgod, csak nem feladni. Hinni, és hallgatni arra, amit érzel.

Néha abba kell hagynod a múlt elemezgetését, a jövő tervezgetését, annak kitalálását, hogy vajon mit érzel, és az eldöntését annak, hogy pontosan mit szeretnél, és helyette csak várni és nézni, hogy mi történik.

Ma nem találom azt, amivel jót tehetnék neked... Lehet, hogy néha ezt érzed. De miért "valamivel" akarsz jót tenni? Hiszen lehetnek napok, amikor semmire, ám mégis, mindenre szükségem van. Semmit nem kérek, mégis, mindent várok. És lehet, hogy te nem találsz. "Valamit" . Amivel jót tehetnél. De én megtalálom. A mindent. "Amivel" jót tehetsz. Téged.

Ha nem érzem azt, amit régen, csak bele kell néznem a szemébe és ott van.

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. .. hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.

Néha mikor kedvetlen vagyok, vagy esetleg bunkó, és nem érted hogy miért...Ha megkérdezed,hogy mi a baj? azt mondom semmi :) Nem akarom elmondani mi bánt, mert úgyse értheted... Az átsírt éjszaka...csak mert annyira szeretlek, és nem akarlak elveszíteni... mert sokszor érzem úgy hogy itt hagysz egyedül... Mindig eszembe jutnak a szavak, a mondatok amiket mondtál, hogy mindig számíthatok rád... nekem ezek néha csak szavak..és nagyon félek...Te lehet hamar eltudnál feledni és boldogan élnéd tovább az életedet, miközben én naponta gondolok rád,és szinte csak te tudsz járni a fejemben, és a közös emlékeink...van hogy megbántasz, de én még ennek ellenére is szeretlek és ha elmennél nem tudom mi lenne velem..

Minél fontosabb egy érzelem, annál nehezebb kifejezni.

Ha színház az egész világ, akkor én akarom kezelni a süllyesztő ajtaját.

Ha elesel, én ott leszek.

                                 -Padló.