Elkapod az öklét, és úgy lenyomod, hogy soha többet nem jön vissza. Aztán meg majd kapsz újat. Újabb pofonokat. De amíg van erőd, és miért ne lenne, felveszed vele a kesztyűt, és igenis harcolsz. Ugyanis van, hogy nem az Élet üt, hanem te saját magadat, az Élet meg csak segíteni akar. A kezét nyújtja, te meg azt hiszed, bántani akar. 

Utálom a kétszínű embereket, mert nehéz eldönteni, hogy melyik felüket pofozzam fel először.

...és aztán eljött az a nap is, hogy nem számoltam tovább a pofonokat. Nem volt értelme. Csak néztem előre kábán, és azt vettem észre, hogy már meg sem rebben a szemem. És esküszöm nevettem akkor, pont úgy, mint mikor végre szakadni kezd az eső, és egyáltalán nem bánom, mert úgyis vizes leszek. Aki él, annak úgyis fájni fog, és azon a ponton már nem érdekelt, a sok szöveg, a tanulságról, a sorsról, arról, hogy ennek a jövőben meg lesz a haszna. Egyszerűen csak engedtem, hogy történjen, ahogy történni akar.

Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást. Mi nők, meg főleg. Mert mi kell nekünk.. Csak az, ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre.. Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.

Néha csak úgy összeállnak a pontok. Látod, hogy mi miért történt, hogy miért kaptad a pofont, hogy miért akkor és ott tört darabokra a szíved, vagy hogy miért vagy most egyedül. Látsz mindent, és értesz. Érted, hogy miért fájt, hogy miért zokogtál, hogy miért gondoltad, hogy nem fog menni. De. Ment. És megy és menni is fog, mert nincs más dolgod, csak nem feladni. Hinni, és hallgatni arra, amit érzel.

Idővel majd elhiszed, hogy hálásnak kell lenned a pofonokért. A legnagyobbakért, a kisebbekért, az összesért, mert ők visznek el odáig, ahol most vagy. Pontosabban az, ahogy kezeled őket. Hagyod, hogy lenyomjanak a földre, vagy akár könnyes szemekkel is, de harcolsz tovább - mert az élet erről szól. Arról, hogy hányszor állsz fel. Lesz majd amikor kevesebbet zuhansz. Amikor nem lesz annyi pofon. De addig még tanulnod kell - sokat. És pont ez a jó az egészben, hogy képes vagy rá.

Kockáztass, botránkoztass meg, légy merész és önmagad, az elején nem lesz könnyű, de tarts ki, élvezd minden egyes pillanatát, azt, amikor jönnek a pofonok, mert az a legjobb része. Az tesztel, hogy mennyire gondolod komolyan. Higgy benne, mélyen, akard, és tudd, hogy annak bizony oka van, hogy itt vagy.