Figyeld meg, ha boldog vagy, hogy repül az idő. "Jé, már este van!" Ha pedig nagyon boldog vagy, akkor az idő nemcsak repül, de meg is szűnik. Nincs. Egy olyan dimenzióban vagy, ahol nincsenek órák. Nincs holnap. Tegnap sincs. "Most" sincs - mert ha már tudod, hogy "most" van, nyomban félni kezdesz, hogy elmúlik az egész.
Akivel kell tudnod bánni, tudsz is majd. Akinek kell tudnia kezelni téged, tud is majd. Az összes többi csak játszma. Szükségtelen, kiábrándító, erőltetett, időt pocsékoló drámázás, amire igazából szükséged sincs. De amíg nem csinálod, amíg nem vagy benne nem tudhatod, hogy működik-e. Hogy miben más az, akiről azt hinnéd, olyan mint a többi. És szép lassan megtanulod elvárások nélkül kezelni a kapcsolataidat. Nem ragaszkodni, nem akarni megérteni, hagyni érni, vagy csak magára, elengedni, mert minek is fárasztanád magad valamivel, amit az idő bárhogy alakíthat.
Geoffrey Chaucer azt mondta: ,, Az idő begyógyítja a sebeket ". De azt nem említette, hogy azok a sebek milyen hegeket hagynak maguk után. A fájdalmas dolgok maradandó nyomot hagynak bennünk. Nem feltétlenül fájnak még, de mindig ott lesznek emlékeztetőként, mint egy emlék. És ahogy múlik az idő, az emlékek talán megfakulnak. De a hegek mindig ott lesznek, hogy emlékeztessenek mi történt. Mit éltünk meg, mit éltünk túl.
Idővel majd elhiszed, hogy hálásnak kell lenned a pofonokért. A legnagyobbakért, a kisebbekért, az összesért, mert ők visznek el odáig, ahol most vagy. Pontosabban az, ahogy kezeled őket. Hagyod, hogy lenyomjanak a földre, vagy akár könnyes szemekkel is, de harcolsz tovább - mert az élet erről szól. Arról, hogy hányszor állsz fel. Lesz majd amikor kevesebbet zuhansz. Amikor nem lesz annyi pofon. De addig még tanulnod kell - sokat. És pont ez a jó az egészben, hogy képes vagy rá.
