1370.

Azt hiszem téged is csak mutatóba kaptalak a sorstól, hogy ilyen is lehetne, de nem lesz.

Van, aki mellett nem tudsz elmenni. Képtelenség. Meglátod, és egyszerűen érzed, hogy köze van hozzád. Nem tudod a hogyant, csak érzed: azt, hogy a tiéd, hogy hozzád tartozik, bele az életedbe. Nem kell keresni a pillanatokat, jönnek azok maguktól. Beszáguldanak az életünkbe és szebbé teszik azt. Értük élünk, azokért a percekért, amikor valami megmozdul. Olyankor minden más. Nem csak elhiszed, hogy vannak csodák, hanem be is bizonyosodik, hogy léteznek. Amikor a Véletlen egyetlen pillanatban találkozik a Sorssal képes teljesen megváltoztatni és felülírni az életedet. És van, hogy a másikét is.

Néha csak vannak dolgok, amikkel nem tudsz mit csinálni, mert tőled jóval nagyobbak. Nem tudsz rájuk hatni, akármennyire is szeretnél. Egy dolgod marad: alkalmazkodsz hozzá és a saját hasznodra fordítod – ha tudod. Aztán egyszer majd azon kapod magad, hogy élvezed. Élvezed az esőcseppeket, ahogy az arcodon koppannak, élvezed, hogy érzed, van valami, ami tőled nagyobb. Valami, amivel semmit sem tudsz kezdeni. A Sors is ilyen. Hihetjük, hogy mi irányítjuk, de valójában csak az intuíciónk, a megérzéseink után megyünk. Én legalábbis biztosan. Az intuíció pedig a Sorssal dolgozik össze, aminek a munkáját vagy élvezed, vagy befogod a füled, hogy te bizony nem akarod hallani. De halld meg. Halld, érezd, hallgass rá, mert egy életed van. Egyetlen egy, és most kell összeraknod mindent úgy, ahogy érzed. Nem máshogy. Csak úgy.