Kezemben a kezdetleges boldogsággal csak álldogálok az ősz utolsó napsugaraiban. Hová vinnél el? elvinnél magaddal egyáltalán? Fognád a kezem, vagy csendben sétálnál mellettem? Vagy megnéznél, mint egy nippet a polcon, levennél, forgatnál a kezeidben és végül mégis otthagynál? Titkokat mesélnél vagy megfejtenéd az enyémeket? Mit keresünk mi itt egyáltalán? Kérdéseim sorakoznak a cipős polc mellett, s reggelente felveszem őket is sorra. Hordozom magamban mind. Idegenek illatát érzem a buszon a tiéd helyett, elsuhanó arcokban látlak újra és újra. Esténkét arcomra rajzolt mosolyom reggelre már nem illan el, szavakból rakom össze a helyzetjelentésünket. Ki fogsz tartani? 

- Téged nem érdekel, hogy az emberek mit gondolnak rólad?

- Nem. 

Végleg eldöntöttem, hogy az elég az elég, nem kérlelhetem többé az embereket, hogy maradjanak mellettem. Ebben a pillanatban hirtelen elkezdett hidegen hagyni, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és azt hiszem ez volt életem legjobb döntése.

Mi a legviccesebb az emberben? Mindig fordítva gondolkodnak: gyorsan fel akarnak nőni, hogy aztán az elveszett gyermekkor után sóhajtozzanak. Feláldozzák az egészségüket, hogy pénzt keressenek, aztán meg odaadják minden pénzüket, hogy egészségesek legyenek. Annyira sóvárognak a jövő után, hogy nem törődnek a jelennel, így aztán sem a jelent, sem a jövőt nem élik meg. Úgy élnek, mintha soha nem halnának meg, és úgy halnak meg, mintha soha nem éltek volna.