Mindenkinek megvan az időgépe. Ami visszafelé visz, az az emlék, ami előre, az az álom.

 Mi, emberek, nem ismerjük fel a pillanat valódi értékét egészen addig, amíg emlékké nem válik.

Néha az emlékek láncra verik az ember érzelmeit. De aztán a szív megismer valakit, aki felszabadítja, és aztán szárnyra kelhet a jövő felé.

Ne nézzünk vissza ezek után már. Nem akarom, hogy az utolsó emlékem rólad csupán az árnyékod legyen.

Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk.

Egész életemben emlékezni fogok rád, és te is emlékezni fogsz rám. Akárcsak az alkonyatra, az ablakot verő esőre és mindarra, ami mindig a miénk marad.

Úgy élj, hogy visszanézhess. Ne haraggal, hanem örömmel forgathasd át emlékeidet, visszafelé. Nehogy sajnálkoznod kelljen... Okosan élj. De főleg: szépen. Gazdagon, ne a szó anyagi értelmében, hanem szellemeikben. Ahogy a vonuló vadak hagynak nyomot maguk után, úgy hagyj te is. Hogy rád találjanak, ha keresnek. Hogy rád találhasson, aki keres. Hogy ne felejtsék el a vonulásodat. Jeleket hagyj a világban, téged jelzőket. Gondolatokat, amelyek rád mutatnak. Emlékeket, bármilyen, csak markáns legyen... akkor jól éltél. Akkor éltél helyesen. Úgy élj, olyan megfontoltan, okosan és szépen, hogy még az elmúlás fájdalmát is eltakarja a jóleső emlékek felizzó melege. Úgy élj!

Az, hogy emlékszel majd rám, az éppen az a halhatatlanság, amire nekem szükségem van.

Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.

Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.

Geoffrey Chaucer azt mondta: ,, Az idő begyógyítja a sebeket ". De azt nem említette, hogy azok a sebek milyen hegeket hagynak maguk után. A fájdalmas dolgok maradandó nyomot hagynak bennünk. Nem feltétlenül fájnak még, de mindig ott lesznek emlékeztetőként, mint egy emlék. És ahogy múlik az idő, az emlékek talán megfakulnak. De a hegek mindig ott lesznek, hogy emlékeztessenek mi történt. Mit éltünk meg, mit éltünk túl. 

Szeretem azokat a véletlenszerű emlékeket, amik mindig megmosolyogtatnak, nem számít, hogy éppen mi történik az életemben jelenleg.

forrás: http://dreams-idezetek.blogspot.hu/ 

Vannak pillanatok az életben, amikre örökké emlékezni fogok. Nem azért, mert fontosak voltak, hanem mert akkor itt voltál.

Mit ér a szerelem a férfi és nő között, akik folyton-folyvást látják egymást? Ha azonban nincs érkezésük találkozni, emiatt keservesen gyötrődnek. (...) Magányosan töltenek hosszú éjszakákat, gondolataik a felhők távolában szállnak egymás felé, és a múltak vágyaival telve egyszerű házikójukban emlékeznek - nos, akkor mondhatjuk, hogy megismerték az igaz szerelmet.

A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.

A legrosszabb az egészben, hogy mennyire emlékszek mindenre veled kapcsolatban. Emlékszek minden kis dologra, amik miatt magad voltál: a második nevedre, a szemed színére, arra az ostoba félmosolyra, ami akkor jelent meg az arcodon, amikor valami vicceset mondtam de próbáltál úgy tenni, mintha nem lett volna az, és emlékszem a bizonytalanságaidra. Emlékszem mindenre, amit nekem mondtál: a családodról, az életedről, arról, hogy mit szeretsz csinálni. Még a helyekre is emlékszem: hogy hol voltam, amikor először találkoztunk, amikor megfogtad a kezem, magadhoz húztál és megcsókoltál, és hogy hol voltam, amikor eldöntötted, hogy már nem akarsz velem lenni többet. Mindenre emlékszem, és talán ez az, amiért valójában nehezen tudok továbblépni, mert nem tudom elfelejteni, hogy abban a pár hónapban is, amíg törődtél velem, milyen jók voltak a dolgok. :)

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Ha valaki elment, ne hívd többé vissza, a megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Ha valaki elment, és el tudott menni, nehezen akarva, de el kell feledni.

JÓL VOLTAM..majd feltörtek az emlékek. Amikor megöleltél, amikor csak ketten voltunk... Egymásnak voltunk teremtve, és ezt te is tudtad jól... Már akkor el kellett volna engednünk egymást, de nem tettük. Merészen bíztunk a másikban... most pedig mint két idegen, csak egymás szemébe nézünk hidegen, aztán elfordulsz. Mintha egy senki lennék, akit soha nem ismertél volna...