Igen. Nehéz. Rohadtul nehéz, de megéri. Megéri minden egyes könny, minden fájdalom, az, amikor térdre rogyva zokogsz, mert úgy érzed, már nem megy tovább. Mindig megy. Mindig van tovább, leginkább akkor, amikor nem hinnéd. Csak menj. Ne csalj, gyakorolj, lépkedj megállás nélkül, de soha ne add fel. Túl könnyű lenne, és igen.. Az nem is élet, amit feladsz. Az valami, amit kaptál, de nem éltél vele – és az tudod luxus.
Idővel majd elhiszed, hogy hálásnak kell lenned a pofonokért. A legnagyobbakért, a kisebbekért, az összesért, mert ők visznek el odáig, ahol most vagy. Pontosabban az, ahogy kezeled őket. Hagyod, hogy lenyomjanak a földre, vagy akár könnyes szemekkel is, de harcolsz tovább - mert az élet erről szól. Arról, hogy hányszor állsz fel. Lesz majd amikor kevesebbet zuhansz. Amikor nem lesz annyi pofon. De addig még tanulnod kell - sokat. És pont ez a jó az egészben, hogy képes vagy rá.
Miért szeretjük a szomorú történeteket? Miért sírunk néha színházban, moziban? Mert élvezzük, hogy ami szép: elmúlik. Az élet nagy pillanataiban van valami megható, a legnagyobbakban pedig megrendítő. Ne fojtsd el magadban a szomorúságot, és ne szégyelld a könnyeidet, mert azok a legemberibbek bennünk.
"Vicces, hogy egy szia mindig viszláttal végződik; hogy az örökké valahogy mindig elmúlik; hogy mikor leginkább kellene, senki sincs melletted; hogy mennyi hazug szó lehet egy szerelmes levélben; hogy a legszebb emlékek könnyekkel járnak; hogy az emberek nem felejtenek, de megbocsátanak.. vicces, hogy az élet ilyen ironikus is lehet.. de a legviccesebb, hogy számomra ebből semmi sem vicces.."
