Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

A fájdalom színe fekete. S a fekete színnek nincsenek fokozatai.

1372.

Igen. Nehéz. Rohadtul nehéz, de megéri. Megéri minden egyes könny, minden fájdalom, az, amikor térdre rogyva zokogsz, mert úgy érzed, már nem megy tovább. Mindig megy. Mindig van tovább, leginkább akkor, amikor nem hinnéd. Csak menj. Ne csalj, gyakorolj, lépkedj megállás nélkül, de soha ne add fel. Túl könnyű lenne, és igen.. Az nem is élet, amit feladsz. Az valami, amit kaptál, de nem éltél vele – és az tudod luxus.

Mosolygó nézés, jól nevelt arc, mögötte fájjon, akármilyen harc.

Geoffrey Chaucer azt mondta: ,, Az idő begyógyítja a sebeket ". De azt nem említette, hogy azok a sebek milyen hegeket hagynak maguk után. A fájdalmas dolgok maradandó nyomot hagynak bennünk. Nem feltétlenül fájnak még, de mindig ott lesznek emlékeztetőként, mint egy emlék. És ahogy múlik az idő, az emlékek talán megfakulnak. De a hegek mindig ott lesznek, hogy emlékeztessenek mi történt. Mit éltünk meg, mit éltünk túl. 

Várunk a szerelemre. Elképzeljük az első csókunkat, az első szexet, az első "szeretlek"-et, de sosem képzeljük el az első csalódást. Talán azért, mert még elképzelni is túl fájdalmas. De ha úgy vesszük, igazán a szerelem fájdalma változtat meg minket.

Ilyenek vagyunk. Tudjuk, hogy nem lehet, és mégis akarjuk. Tudjuk, hogy fájni fog, és mégis belesétálunk. Persze, hisz imádjuk a csapdákat, a veszélyt, a kihívást. Mi nők, meg főleg. Mert mi kell nekünk.. Csak az, ami nem szokványos. Ami nem egyszerű, ami bonyolult, ami más, mert azt hisszük, hogy majd nekünk egyszerű lesz. Nekünk menni fog. Aha, csak egy aprósággal néha elfelejtünk foglalkozni. Mégpedig azzal, hogy az elején megéreztük: ez is olyan lesz, mint a többi. De valamiért még mindig nem hallgatunk az érzéseinkre.. Pedig mennyi csalódástól kímélnénk meg magunkat. Végül is. Pofonból tanul az ember.

Néha csak úgy összeállnak a pontok. Látod, hogy mi miért történt, hogy miért kaptad a pofont, hogy miért akkor és ott tört darabokra a szíved, vagy hogy miért vagy most egyedül. Látsz mindent, és értesz. Érted, hogy miért fájt, hogy miért zokogtál, hogy miért gondoltad, hogy nem fog menni. De. Ment. És megy és menni is fog, mert nincs más dolgod, csak nem feladni. Hinni, és hallgatni arra, amit érzel.

Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem hordozhatsz magadban. Az elfojtás megöl. Lehet nem most, lehet észre sem veszed éveken át, de szétárad a szöveteidben, és a végén már nem fordíthatod vissza. Mindegy, hogy már nem jelent semmit, akkor is szabadulj meg attól, ami fájt, aki fájdalmat okozott. Meg kell tisztulni. Mindegy, hogy te is hibás voltál, vagy sem, de a terheket nem kell egy életen át cipelned. Ezeket nem. Úgyis jön helyettük millió másik majd. de ha lehetőséged van rá, akkor csak engedd el. Szabadítsd fel magad alóla, és igazából ki tudja, ezzel mit indítasz el. Talán aki a fájdalmad okozta, már régóta szeretett volna maga is megszabadulni ettől. A világ megváltozik, ha elég nagyot lépsz, vagy ha kockáztatsz. Mindegy mások mit gondolnak, az számít, hogy belül könnyebb legyen, hogy újra lélegezz.

Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot... és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.

Találj egy helyet önmagadban, ahol ott van az öröm, és az öröm legyőzi a fájdalmat.

A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom.

Ha elárul valaki, akit szeretsz, az nem múlik el nyomtalanul.

Aki ismer, az rád néz és tudja. Tudja, ha fáj, hogy szétszakadtál legbelül, tudja minden szó nélkül, ha nem, és azt is, hogy mikor rejted több kilónyi festék mögé az arcodat. .. hogy mikor takargatsz valamit, vagy épp rejted el magad úgy, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki sem arra, hogy baj van. Méghozzá nagy. De azt nem kell mindenkinek tudnia. Miért is kellene. Úgysem tudnának mit kezdeni vele, hiszen neked kell megoldanod, talpra állnod, meg minden. Nekik úgyis csak egy hiszti lesz a sok közül. Miért is lenne más. Közben meg nem az. Köze nincs a hisztihez. De ezt csak az ismerheti, aki benned van. Akit beengedtél, és nem az előszobában váratsz. Belőlük meg kevés van.

A könnyek megtisztítják a lelketek ablakát.

Vajon mit tenne? 

-Ha látná mennyire fáj neked?

 Megölelne emiatt vagy elmenne melletted?

Vajon mit tenne? 

-Ha ő szeretne de te nem?

Küzdene érte hogy ez máshogy legyen?

Vajon mit tenne? 

-Ha te elhordanád mindennek?

Megbocsátana? Vagy simán legyintene mindenre?

Vajon mit tenne? 

-Ha érezné a dühöt ?

Ami benned van most is mert ő így döntötth

Vajon te mit tennél? 

-Ha te szeretnéd, de ő nem?

Mit tennél meg miatta? hogy ő is akarjon tőled!

Vajon te mit tennél? 

-Ha csak úgy ott hagyna?

Utána mennél? Vagy hagynád a francba?

Vajon te mit tennél? 

-Ha látnád hogy sírna?

Megvigasztalnád? hogy itt vagy ki kell hogy bírja

Vajon te mit tennél? 

-Ha megcsalna és ennyi?

Megutálnád, vagy tudnád még szeretni??

‎Minden szem másképp sír, minden kéz másképp ír, minden levél lehullik, Egyszer minden elmúlik. Minden szív másképp fáj, máshogy szól minden száj, minden élet mást remél, Minden lélek máshogy fél, Minden hegy másképp áll, minden madár másképp száll, minden perc eltűnik, Egyszer minden megszűnik.