A szerelmi bánat nem csak az, hogy elveszítünk valakit, akiről azt hittük, miénk volt, hanem elveszítjük önmagunkat is. Tartásunkat, nyugalmunkat, hitünket. Valószínűleg ezért nem enyhül a veszteség azzal, ha bebizonyosodik, hogy szerelmünk tárgya nem volt az, akinek hittük. A csalódás az, hogy magunk maradtunk.

Képzeld el ezt. 10 év múlva beléd botlok az utcán. Oda köszönök neked, te pedig visszaköszönsz. Aztán megkérdezem, hogy milyen az életed. Te mesélsz a feleségedről és a gyerekeidről. És amikor ezt teszed, összetöröd vele a szívem. Nem azért, mert én esetleg nem akarnám, hogy boldog legyél. Az minden, amit szeretnék. Hanem azért, mert 10 éve... Én azt képzeltem el, hogy valaki más kérdezi meg, hogy milyen az életed, Te pedig rólam mesélsz.

Megígérem, hogy hűségesen szeretlek, mindenki másról lemondok, jó időkben és rossz időkben, betegségben és egészségben, bárhová vigyen is az élet. Védelmezlek, bízom benned és tisztellek. Megosztok veled örömöt és bánatot, szükség idején vigaszt nyújtok neked. Megígérem, hogy gyöngéden szeretlek, táplálom reményeidet és álmaidat, és biztonságban tartalak magam mellett. Minden, ami az enyém, mostantól a tiéd is. Neked adom a kezem, a szívem és a szerelmem e perctől, amíg csak élünk.

Egy ideig futni fog utánad; de elérkezik majd a nap, amikor abbahagyja a kis körök futását körülötted. Túl fog rajtad jutni és pontosan ebben a pillanatban, azt fogod kívánni, hogy bárcsak hagytad volna, hogy elkapjon.

Amikor epekedve vársz egy pillantást, egy mosolyt, egy arcot, egy hangot... és mindez csak ritkán, pillanatokra, távolságtartón adatik meg, és nem tudod, nem tudhatod, mit hoz a jövő, akkor kegyetlen zsarnokká válik a szeretet. Elhatalmasodik benned, és legyőz. Felülkerekedik rajtad. Már nem a barátod, hanem az ellenséged. Felemészti előbb lelkedet, aztán egész valódat. Már nem szépet ad, hanem fájdalmat. Egyre nagyobb és nagyobb fájdalmat. Amit már nem tudsz elviselni.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (...) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj.

Csak azért kell összetörnünk, hogy minden darabunkat megismerjük. Azt is, amiről eddig nem is tudtunk, azt, ami ott volt mélyen, legbelül, és talán soha nem került volna felszínre, ha nem szakad darabjaira.

Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik. Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod a kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van az életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami.

Az erős lányok képesek úgy mosolyogni reggel, mintha nem sírták volna át az éjszakát.