Nincs is annál a napnál komorabb, mint amelyen ráébredünk: mindaz, ami mostanáig fontosnak látszott számunkra, valójában egy óriási csalódás..

Úgy érzem az első nagyobb csalódás után már bármit kibírunk. Rájövünk, hogy nincs olyan ember, akit ne lehetne pótolni és elfelejteni. Idővel arra is rájövünk, hogy nem vehetjük magától értődőnek, ha valaki mellettünk van, mert bármikor elmehet. Ahogy mi is bármikor tovább léphetünk. És amit még megtanultam az első nagyobb fájdalomból az az, hogy értékelni kell a másikat! Nagyon kell értékelni. Nem szabad valaminek annyira hétköznapivá válnia, hogy ne küzdjünk érte! A mosolyokért, a szerelemért, a szép szavakért, a boldogságért - ezekért megéri küzdeni.

Annak, hogy túltegyem magam rajtad, nem az a módja, hogy összejövök valakivel, vagy ha úgy teszek, mintha nem is lettél volna. Mi ketten szerettük egymást, és aztán összetörted a szívem. Mindent megtettem, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel a ténnyel. Egy nap meg fogok csókolni valakit. És ha megteszem, az magamért lesz.

A szerelmi bánat nem csak az, hogy elveszítünk valakit, akiről azt hittük, miénk volt, hanem elveszítjük önmagunkat is. Tartásunkat, nyugalmunkat, hitünket. Valószínűleg ezért nem enyhül a veszteség azzal, ha bebizonyosodik, hogy szerelmünk tárgya nem volt az, akinek hittük. A csalódás az, hogy magunk maradtunk.

Úgy érzem, hogy hozzád vezetett minden az életemben. A döntéseim, a csalódásaim, a dolgok, amiket megbántam akkor. Minden. És amikor együtt vagyunk, úgy néz ki, hogy megérte a múltam. Mert ha egy kis dolgot is másképp tettem volna, lehet sosem találkozok veled.

Az emberek csalódást okoznak, ez rendben van, nagyjából számítok is rá. de, mi van, ha egy napon rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?

Ti ketten összefuttok, akár az interneten vagy barátokon keresztül vagy az iskolában. Flörtölni kezd veled, amikor először beszéltek és te is vele, mert naiv vagy, hogy észrevedd a mosolya mögött a hazugságokat. Először ír neked, te csak mosolyogsz hülyén. Azt hiszed, hogy érdekled őt. Csipkelődve beszélgettek, célozgattok, megismeritek egymást. Aztán már megszokássá válik. Minden reggel a 'jó reggelt (:' üzenetek. Látni akarod de Ő mindig azt mondja nem ér rá.Néha több akar lenni mint a barátod, de mégsem áll készen rá. Vársz rá, mert elhiszed hogy egyszer majd eljön a ti időtök. DE van egy pont, ahonnan az üzenetek, beszélgetések ritkulnak.. Már nem igazán ír neked reggelente, és ha ír is érzéstelenül. Már nem akar találkozni veled, a beszélgetések kezdik értelmüket veszteni. Felesleges küzdelem. Mégis mindennap írni akarsz neki. Féltékeny leszel, amikor látod hogy, mással van. Észreveszed, hogy egy másikkal lánnyal beszél. Ugyanaz a mosoly, ugyanaz a nevetés, testbeszéd, flört. És akkor bekattan: soha nem kellettél neki. Egyre inkább fájni kezd, hogy egy senki voltál. A pillanatok, amikor elmentek egymás mellett mintha semmi sem történt volna. Mintha nem is ismernétek egymást. Eltűntek a lepkék, helyette ott az érzés, hogy nem vagy elég jó.. Ez a legrosszabb tudat, hogy ő volt neked minden; az első gondolatod reggel és az utolsó elalvás előtt, a személy akiről mindig álmodoztál, és ennek a személynek TE nem jelentettél semmit.

Megeshet, hogy valaki, akit szíved mélyéből szeretsz, megbánt vagy csalódást okoz neked, és akkor minden túlontúl bonyolultnak vagy egyenesen értelmetlennek tűnik majd. De soha ne feledd: minden véget ér egyszer, és semmi sem marad változatlan... Minden egyes nap új kezdetet rejt, és nincs olyan szörnyű sötétség, amelynek a végén ott ne pislákolna a remény.

Várunk a szerelemre. Elképzeljük az első csókunkat, az első szexet, az első "szeretlek"-et, de sosem képzeljük el az első csalódást. Talán azért, mert még elképzelni is túl fájdalmas. De ha úgy vesszük, igazán a szerelem fájdalma változtat meg minket.

A szerelem ott van a mindennapokban. Találd meg először a pillanatban, hogy felismerhesd valakiben. Nagy csalódás lesz, ha kizárólag mástól vágysz rá. Lásd meg egy pillanatban, egy ölelésben, egy csodában, egy telefonhívásban, egy dalban, egy hangban, bármiben, hiszen ami szeretetből, szívből készült, az bizony mindig többé tesz, feltölt, csak merned kell elfogadni azt, ami szerelmet ad, mosolyt, boldoggá tesz, hiszen a valódi szerelem először a mindennapokban születik meg, ott kell észrevenni, befogadni, meglátni. Az, aki erre képtelen, valójában hiába várja, hogy majd valakitől megkapja az érzést. Amíg nem tanulod meg észrevenni magad körül, magadban, az életedben, addig esélytelen, hogy bárki teljessé tegyen.

Néztél már bele egy olyan személy szemébe, akit szeretsz és jöttél rá, hogy az ember, akit ismersz, eltűnt?

Mindenkiben a `nagy Ő`-t látni csak arra lesz elég, hogy egyszer feladod, mert ez nem megy másképp. Csak így. Csalódni annyit, amennyit elképzelni sem tudsz. Csak ez vezethet el oda, ahol hirtelen azon kapod magad, hogy az tesz majd boldoggá, akiről nem is gondoltad volna, hogy képes lesz rá. Töröld az elvárásokat, az ítéleteket, a görcsöket. Ne keresd, és megtalál. Valamiért ez így van. Abban a pillanatban, hogy hagyod magad sodródni, és semmihez sem ragaszkodsz, egyszerűen mindent megkapsz. Csak tudj lemondani arról, ami számodra a legfontosabb, és megkapod. Elrontani pedig csak akkor tudod, ha el kell rontanod.

"Valamiért mindig képesek vagyunk elhinni, hogy ez más lesz. Megint, újra meg újra... Hogy ő most jó lesz, nem fog mindent összekuszálni, megbántani, összetörni. (...) Aztán megint csalódunk, és már nem is értjük, hogy miért hiszünk újra. Hogy honnan az istenből van erőnk ahhoz, hogy újra fel tudjunk állni, leporoljuk magunkat, felhúzzuk a cipellőnket, és tovább tipegjünk. Kezdetben megtörten, csalódottan, hitetlenül. Ám idővel valami mégis történik. Megtörik a jég, jön egy mosoly, meg még egy, aztán úgy a harmadiknál már nem tudod figyelmen kívül hagyni. Van, ami nagyobb, mint te. Hatással van rád, és nem tudsz ellene mit tenni. Akaratlanul is magad mögé hajítod a lakatot, kinyitod a szíved, mit sem törődve azzal, hogy mit kockáztatsz, hogy talán ez is egy a többi közül."

Csak azért kell összetörnünk, hogy minden darabunkat megismerjük. Azt is, amiről eddig nem is tudtunk, azt, ami ott volt mélyen, legbelül, és talán soha nem került volna felszínre, ha nem szakad darabjaira.

Ha valaki elment, ne hívd többé vissza, a megsárgult emlék nem lesz többé tiszta. Ha valaki elment, és el tudott menni, nehezen akarva, de el kell feledni.

Ha el akar veszni, hagyd, hadd csinálja. Tűnjön csak el, menjen. Sétáljon olyan messzire, amilyenre csak tud. Ne is keresd. Nyugodtan hátradőlhetsz, mert ha a tiéd, vagy ha még szükséged van rá, akkor úgyis előkerül, vagy egyszerűen csak rábukkansz. Ennyire egyszerű ez. Ne ragaszkodj semmihez, és tiéd a világ. Igazából semmi sem tűnik el, csak tanít: az életre, arra, hogy ha valami a tiéd, veled marad. Sőt. El is tűnhet, de ha kell, rá fogsz bukkanni. Újra. Hagyd elveszni, visszatérni, és örülj, ha a kitérő után is vissza tud kerülni a helyére. Mert akkor az valóban a helye.