Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, úgy, amire egyedül nem vagyok képes. Vágyom rá. Tényleg. Szeretni, ölelni, érezni, tudni, hogy szeret. Nagyon. Közben meg nem. Menekülnék, harcolnék ellene, kihagynám, átlépném, elengedném, mert félek, csak mindent elront. Közben meg tudom, hogy aki szeret, csak jót akar. Inkább többé tesz, erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá, és tudod mit? Legyőzhetetlenné.

 Nem igaz, hogy lehet ragyogni egyedül is. Képtelenség. Hiába szeretgeted magad, hiába fogadod el minden porcikád, hiába vagy elégedett azzal amit elértél. Kell melléd valaki, aki visszaveri a fényed, a maga legnemesebb értelmében. Ő fog ragyogtatni, a szeretetével. Az ember, akit nem szeretnek, nem ragyog. Akit nem szeretnek, az szürkévé válik. Az íztelen, dohos. Ha szeretnek, az kiül az arcodra, és attól ragyogsz. Ha egyedül vagy és elhiteted magaddal, meg a többiekkel, hogy ez így neked mennyire jó, az csak egy maszk. A világot meg kell osztanod másokkal, a naplementéket, a csokoládékat az ágyban. Kell valaki, akivel fogsz egy léggömböt, és titkokat írsz egy szelet papírra, hogy aztán közösen útnak engedjétek. Ez a ragyogás. A másokkal megosztott öröm. A többiek csak hazudnak. Boldog egyedül úgysem lehetsz. Aki ezt mondja, az vagy nem volt még egyedül igazán, vagy áltatja magát.