Elkapod az öklét, és úgy lenyomod, hogy soha többet nem jön vissza. Aztán meg majd kapsz újat. Újabb pofonokat. De amíg van erőd, és miért ne lenne, felveszed vele a kesztyűt, és igenis harcolsz. Ugyanis van, hogy nem az Élet üt, hanem te saját magadat, az Élet meg csak segíteni akar. A kezét nyújtja, te meg azt hiszed, bántani akar. 

Nem szabad mindig harcolni, a továbblépés a legjobb bosszú.

Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, úgy, amire egyedül nem vagyok képes. Vágyom rá. Tényleg. Szeretni, ölelni, érezni, tudni, hogy szeret. Nagyon. Közben meg nem. Menekülnék, harcolnék ellene, kihagynám, átlépném, elengedném, mert félek, csak mindent elront. Közben meg tudom, hogy aki szeret, csak jót akar. Inkább többé tesz, erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá, és tudod mit? Legyőzhetetlenné.

Csak azt akartam, hogy harcolj értem. Én is olyan akartam lenni, akiért érdemes harcolni.