Kezemben a kezdetleges boldogsággal csak álldogálok az ősz utolsó napsugaraiban. Hová vinnél el? elvinnél magaddal egyáltalán? Fognád a kezem, vagy csendben sétálnál mellettem? Vagy megnéznél, mint egy nippet a polcon, levennél, forgatnál a kezeidben és végül mégis otthagynál? Titkokat mesélnél vagy megfejtenéd az enyémeket? Mit keresünk mi itt egyáltalán? Kérdéseim sorakoznak a cipős polc mellett, s reggelente felveszem őket is sorra. Hordozom magamban mind. Idegenek illatát érzem a buszon a tiéd helyett, elsuhanó arcokban látlak újra és újra. Esténkét arcomra rajzolt mosolyom reggelre már nem illan el, szavakból rakom össze a helyzetjelentésünket. Ki fogsz tartani? 

Én hiszek benned. Annak ellenére, hogy minden második rezdüléseddel elbizonytalanítasz. Annak ellenére, hogy néha napján kutyába se veszel, én valamiért mégis hiszek benned, bennünk. Hiszem, szent meggyőződésem, hogy ha két embernek együtt kell lennie, hát nincs se szélvész se orkán vagy egy másik nő, aki ennek az útjába tudna állni. Lehet a legbutább szőke, a legcsintalanabb mosollyal, akkor sincs elég ereje hozzá, hogy két olyan ember közé álljon, akiknek már megvan a végzete. Én ebben hiszek. A szerelem fel nem fogható erejében és abban, hogy egy nap majd minden elem a helyére kerül.

Van mikor az ember már olyan biztos abban, hogy mit is akar valójában, hogy inkább már bizonytalan..

Hűséget soha nem szül erőszak, félelem, bizonytalanság vagy megfélemlítés. A hűség olyan döntés, amelyet csak az erős lelkeknek van bátorságuk meghozni.

Gyakran érzem úgy, hogy rajtam kívül minden ember tudja, hogy mit akar elérni, és mindenki tisztában van azzal, hogy mire vár - legyen az a következő busz, vagy csak hogy megszáradjon a körömlakkja. Ez a nagy különbség köztem és az emberek többsége között: hogy nekem még csak ötletem sincs, mire várok. Talán a holnapot várom, talán a tegnap után vágyakozom. Talán Rád várok, talán nem. Talán, talán. Ez a rövid szó, ez a pár betű..