egy ölelésbe rejteni minden kimondatlan szót,

mellkasodba fúrni arcom, hogy halljam

bordáidat rezegteti ütemtelen szívdobogásod.

napokra raktározni kezed melegségét,

ha fázna az enyém, ne félj, majd zsebre teszem,

s arra gondolok, hogy elveszett tenyeredben

az apró tenyerem. szóval ne haragudj,

csak még minden bent marad,

próbálom újratanulni, kimondani a szavakat.

megszokni, hogy ott sétálsz az egyik oldalamon,

egy rezdülésből tudod, milyen a hangulatom.

még csak ölelésekkel tudom kifejezni,

hogy sikerült magad a gondolataimba fészkelni, de

nem tudok mit tenni, nehéz elengedni, még akkor is

ha csak napok kérdése a viszontlátás. 

forrás: http://talpam.blogspot.hu/ 

Vannak olyan ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal. Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat, és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva talán a legnagyobb borzalmakat is át lehet vészelni.

Amikor a karjaiba zár, és gyengéden hozzám szól, az egész világot rózsaszínben látom!

1376.

Imádok belefeszülni az öleléseidbe, magamba szívni az illatod, karjaiddal betakarózni, érezni hogy mellettem vagy, becsukni a szemem és belefeledkezni a pillanatba, veled együtt venni a levegőt, érezni hogy biztonságban vagyok, hogy megszűnik körülöttem a világ, hogy nincs más, csak ketten létezünk.

Szeretnék ragyogni, megint. Úgy, ahogy más ragyogtat, úgy, amire egyedül nem vagyok képes. Vágyom rá. Tényleg. Szeretni, ölelni, érezni, tudni, hogy szeret. Nagyon. Közben meg nem. Menekülnék, harcolnék ellene, kihagynám, átlépném, elengedném, mert félek, csak mindent elront. Közben meg tudom, hogy aki szeret, csak jót akar. Inkább többé tesz, erősebbé, színesebbé, boldogabbá, ragyogóbbá, és tudod mit? Legyőzhetetlenné.

Imádok belefeszülni az öleléseidbe, magamba szívni az illatod, karjaiddal betakarózni, érezni, hogy mellettem vagy, becsukni a szemem és belefeledkezni a pillanatba, veled együtt venni a levegőt, érezni hogy biztonságban vagyok, hogy megszűnik a világ körülöttem, hogy nincs más, csak ketten létezünk.

Van az ölelés... Az ölelés, ami túl van minden szavakba foglalható érzésen. Az ölelés, amely kimondja ezt a nem létező szót. Az ölelés, amely titokzatos úton adja tovább a szív érted-dobbanását. Az ölelés, amely nem átölel, hanem körülvesz, magába zár, elrejt, megóv. Az ölelés, ami fényes nappalod és édes álmos éjjeled. Az ölelés, ami ételed, italod, társad, életed. Az ölelés, amelynek neve van, létezik, lélegzik, él. Az ölelés, aki szeret téged, érez téged, benned van. Az ölelés, aki magát adja neked ölelésében. Létezik ilyen ölelés.

Néha nem a szó kell, nem a beszélgetés, nem a szép sorok. A megoldás nem mindig a szó, hanem egy szoros ölelés, amiben sokkal többet adsz, minden szónál. Mert szavakban nem mindig találod el, amit hallani szeretnék , de az ölelésben éppen azt fogom hallani, amire szükségem van. :)

Amit bennem ébresztesz az határozottság, erő, gyengédség és hatalmas vágy, hogy átöleljelek. Ha megkérdeznéd, vajon miért is szeretlek, válaszolni nem tudnék neked.  Ha megkérdeznéd, vajon miért is jó veled, azt mondanám, mert szeretlek. Szeretem, ahogy vigyázol rám, szeretem, mikor beszélsz hozzám. Szeretem, hogy itt vagy kedvesem. Szeretem, mikor megsimogatsz.  A haragot és a mosolyokat. Szeretek mindent, mindent, ami te vagy.

De egy dolgot ne felejts. Semmi sem történik véletlenül. Ha nem jön össze, ha nem sikerül, az minden bizonnyal okkal történik, azért, mert valami sokkal jobb dolog vár rád. Jobb megoldás, jobb ölelés, jobb csók.

Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből..És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. :)