Igazából már nem bánom, hogy az élet így 

pofára ejtett. Rájöttem, hogy célja volt 

ezzel. Nem bírta nézni azt a fajta 

naivitást, ami belőlem áradt. Hittem az 

embereknek, mi több: megbíztam bennük. 

Hiszen mért ne tettem volna? Azt hittem 

mindenki jót akar a másiknak és szem 

előtt tartja az érzéseit. De nem. Az 

emberek kétszínűek és ott rúgnak a 

másikba ahol tudnak. Olyan pofont kaptam  

az élettől, hogy biztosra vettem: ebből 

nem állok fel. Aztán teltek a napok, a 

hetek és összeragasztottam a szívem. 

Most egy kődarab dobog a mellkasomban 

szemernyi naivitás nélkül. Sikerült 

felállni a padlóról és erősebb lettem, 

mint valaha. Nem hiszek, és nem bízom az  

emberekben, de elindultam egy úton… Az 

úton ahol megtalálhatom az igazi 

önmagam.