Ami nehéz, valójában az visz előre. Abba kell kapaszkodni, végül felállni, és nem a földre huppanva kétségbeesett szemekkel bámulni, hogy ezt te akkor sem bírod ki. Miért ne bírnád. Zokoghatsz összekuporodva az utcán, már akkor tudod magadban legbelül, hogy ezen is túlteszed magad. Összekapod a szilánkokat, meg hasonlók. Felépíted azt, ami eltört, összetört, darabjaira hullott, és valami sokkal jobbat varázsolsz belőle – mert képes vagy rá. Idővel ismerni fogod minden egyes porcikádat. Onnantól lesz izgalmas a játék, hiszen új időszámítás veszi kezdetét: egy olyan, ahol mindenből sitty-sutty felépíted magad egyszerűen csak azért, mert tudod, hogy minek hol a helye.